Az oldal a Gyermek és
Ifjúsági Alapprogram
Tanácsa támogatásával
készült, a pályázatok
kezelője a Mobilitás.
2003.10.26. 00:00:00
Balás Piri László
A Sors úgy hozta, hogy 1989 júniusának zivatarral terhes, rekkenő hőségű 16. napján jelen lehettem Nagy Imrének és társainak újratemetésén. Itt is rendben sorakoztak a koporsók, köztük a névtelen szabadságharcosé is, a közérzület azonban egészen más volt, mint annakidején a Kerepesi úti temetőben. A ravatalt elborították a virágok, a Hősök terét pedig az ünnepélyesen viselkedő, de elszánt emberek. A szónokok már nem a Párt nevében beszéltek. Voltak ugyan, akik a gyász elégikus hangjait pengették, de az ifjú Orbán Viktor például, illő csomagolásban, radikális követelésekkel állt elő.Villámcsapásként ért sokunkat, hogy voltaképpen az ötvenhatos fiatalság céljait fogalmazta újra.
A két esemény között emberöltőnyi idő telt el, az én korosztályomnak szinte teljes felnőttkora. Nekem most nemzeti felkelésünkre kellene ebben a röpke írásban visszaemlékeznem, ami békés forradalomként kezdődött, de este már halálos lövések dördültek, s a rákövetkező hajnalon – a szovjet páncélosok megjelenésével – szabadságharccá változott. Rövid dicsőség után hosszú megtorlás következett, aztán pedig összemosódó, eseménytelen, de sokunk számára keserves évek. Tulajdonképpen ennyi a történet, s habár mi úgy hittük, hogy ebben a néhány napban megrengettük a világot, neves nyugati szerzőknek a XX. századról írott összefoglaló munkáiban nem is találunk sokkal többet.
Itt, ebben a kicsiny, de számunkra édes hazában azonban azóta is meghatározó, hogy valaki hogyan viselkedett akkor, s hogy utána az üldözőkhöz vagy üldözöttekhez tartozott? Azt, hogy mi mit akartunk, az ma már a középiskolai tankönyvekből is tudható. Az árulók és a karrieristák viszont időközben színt vallottak. A mai és eljövendő nemzedékek felelőssége az, hogy igazságot tegyen és elutasítsa azt, ami hamis. Mi maradók, túlélők, bízunk az ifjúság igazságérzetében.
