A mindnyájunk által barátságosan "bácsinak" titulált Tivadar kapustestvér a kollégium diákjait ébresztő hatórai csengőszóval egyidőben lépett ki a porta ajtaján. A lépcsőn lábujjhegyen lefutó ifjú prefektuson is, öltözetén is meglepődve kérdezte: Hova megy, Vazul atya? ...m-m-mindjárt visszajövök, vágtam ki magamat, gondolom, alaposan elpirulva. Sísapkám, a hadifogságból hozott keki hálózsákból és volt hadapródiskolás köpenyemből szabott kabátom meg síbakancsom jól ismert volt előtte; furcsállhatta mégis, hogy miért oly lihegve és miért hajnalban és miért civilben...(?) A naptár akkor október 25-éről 26-ára fordult. Azért. Meg sok minden másért–kiléptem az utcára. Látszatra nagyon eltökélten és határozottan, ám belül kimondhatatlan szorongásokkal és... nagyon egyedül.

A krónikás szobájában barátságosan duruzsolt a kályha. A magyar Sion tövéből magabiztosan és teljes felelősséggel hagyhatta az utókorra ezt a bejegyzést: "elöljárói parancs ellenére megszökött".

Aki a reggeli köd fölött és túl a felhőkön figyelt, egy mind gyorsabban iparkodó vézna férfialakot látott csak, amint az a dorogi útra tért gyalogosan, számolva a kilométereket az országút kövein. Budapest... (még) 45 km.

Nagyon messziről robbanások és ágyúzás hallatszott. A Bazilika józan és méltóságosan messze tekintő kupolája már régen alámerült a horizonton. Elmerült vele a rend és minden bizonyosság is. Olyan soha nem tapasztalt ősz volt."

BUDAVÁR: 1956

Ablakom alá eljár az ősz,
évenként megtérő vándor
titkos jelekkel füttyöget
szöges bakancsán kopog az idő,
sárgult útjából sértett levelek
kitérnek.

A Halászbástyán körbe
ötvenhat-sirató bokrok válla rándul,
faggat a Tabán-völgy:
kértek-e tőled interjút manap?
Dunaparton hagyott álmaid elérnek,
rád köszönnének, ha jönnél, a falak.
Fel az Ostrom utcán, ahogy akkor, úgy
Hadik lova hátán megülnél
cudarul

Dísz tér sarki lesben,
ahogy akkor kellett,
ahogy kéne mostra,
hogy a magyar közöny
kengyelbe ugorna,
valamit akarna
konokul.

A visszaemlékező Arcok és fények című, 2000-ben megjelent verseskötetéből

November 4-én az esztergomiak közül többen Budapestre mentek, hogy fegyveresen biztosítsák támogatásukról a forradalmat.

Végvári Vazul atya november 4-én a budai Várban, a Műegyetemi Diákszállóban a fiatal egyetemistákat irányító főhadnagytól beosztást kért, és az ő távozása után átvette a Vár körletében összegyülekezett fiatalok felett a parancsnokságot. Mint a pécsi Zrínyi Miklós Hadapródiskola 1943-45-es növendéke, józan ésszel arra oktatta a fiatalokat, hogy nem szabad nyílt harcba keveredni az oroszokkal. "gyötörni, piszkálni kell őket, amíg lehet, de ha megérkeznek, akkor ki kell térni előlük, és ott újra kezdeni, ahol nem várják. Ezerféle fegyver, furfang van erre. És ezt folytatni kell, amíg lehet, mert ezekben a napokban ismerjük meg önmagunkat." A 27 éves szerzetes-pap parancsnok a Dísz tér 3. alatt (akkoriban: a Várgondnokság épületében) megszervezte a várkörlet fegyveres védelmét, élelmezését; s miközben a fiatal védők ruha- és sebesült-ellátásáról is gondoskodott, az oroszok a levéltár épületét és a templomtornyot lőtték.

A romos Várszínház körletéből (két golyószórós bevetésével) heves tűzharcot vívtak a Tabánkert fölött a szemközti Citadellán befészkelődött szovjet aknavetőkkel és géppuskákkal. Később tankágyúkkal is lőtték a Várat a Rózsadomb, majd a Lánchíd pesti hídfője irányából. A főhadiszállás (Dísz tér 3.) felső emeleti lakásait aknatalálatok érték november 5-én. (A helyszínre érkező, legendás "Szabó bácsi" a károsult fiatal házasoknak a harcosokat kárhoztató elkeseredését keményen korholta–az ország nagyobb tragédiájára figyelmeztetve.)

A várat november 6-án éjjel zárják körül a szovjet csapatok, és november 7-én rohanják le. Az eseményekről Zsukov folyamatosan tájékoztatja Hruscsovot. Vazul atya a kitörés után ismételten ellenséges kezekbe kerül: a győri ávósok börtönében, illetve az oroszok Fehérvár-repülőtéri fogdájában. Mindkét esetben annak köszönhette életét, hogy nem ismerték föl az újra felöltött barátcsuha alatt rejtőző korábbi szabadságharcos parancsnokot. Ezután nyugatra menekítették. Egykori bajtársai közül, akik a Várban is megfordultak, Szabó Jánost, a legendás "Szabó bácsit", majd Folly Gábort (a várbeli őrségeket "felvezető tisztest") a megtorlás idején, még 1957-ben kivégezték.

"Most egy újabb októberi estén újra itt állunk együtt, annyi év után. Mint távoli kontinensen bujdosók táborában, ahol oly soká reménytelenül vártunk mi, akiket elűzött a föld. Vártuk a magyar virradatot a hontalan cserkészet tábortüzeinél népdalozva: "Szól a kakas már, majd megvirrad már, zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár. Micsoda madár!" Micsoda madár!

A fiatalság szárnya: a repülni akarás. Gyűjtsük hát ide mindazt az energiát, ami az övék volt akkor. Ettől az erőtől, akarástól és jó reménységtől lehetsz és maradhatsz te is mindenkorra fiatal.

EMLÉKEZZÜNK és EMLÉKEZTESSÜNK!

Vedd hát körül áradó szerelemmel ezt a szív alakú szigetet, a szent Pannóniát, mert emberszív az, magyar szív: a te szíved, az én szívem. (Reményik Sándor) Ma ezt a szívet jöttünk kibontani. Ha felismered, ha nem, ma a tiedben is mélyen rejlő emlékek ünnepelnek. Bánkódni is jöttünk ma ide közömbösségeinkért. Megbánni az ökölbe szorult kezet is, hiszen már régen kézfogás kellene... Ám aki még most sem mer velünk lépni történelmi utakon, azt megkérjük, maradjon. Nem lehet övé az emlékezés. Nem övé a hősi halottak serege, áldozata sem. Nem lehet övé a holnap. (Az ilyet véglegesen maga mögött hagyja az igazságot tevő történelmi idő.)

"Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél, hóval lepi be a tél..."

"Dalold (hát) álomba hű Duna partodon nyugvó szeretődet" - az örök fiatalt, akivel akkor minden álmunk sírba szállt, s "aki élni akart még, de puha füvek a sírja fölé nőttek. Úgy kívánt eltűnni, mint ahogy a hang csengése vész a tájba, mégis… mindenütt ott ragyog, mint tengerbe hulló csillagok szétszóródó fénysugára." (Tollas Tibor)

Szeretném, ha hasznosan elgondolkodva emlékezni akarnál te is... és emlékeztetni is mindenkit... a magyarok vérére. Ez kötelességed, amíg élsz.

ADASSÉK DICSŐSÉG AZOKNAK, "AKIKRE NEM VOLT MÉLTÓ A VILÁG!"

Szt. Pál, Zsid. 11,38.